Végítélet a Neander völgyben

Tá ott ült a hatalmas tó mocsaras partján. A nap magasan, hideg fénnyel ragyogott. Hűvös szél csipkedte bőrét, gondolatai villámsebesen cikáztak ide-oda. Nézte a szélben fodrozódó vizet, melyen hártyavékonyságú jégpergamenek törtek ezer darabra. Most volt a legmelegebb évszak, ám a tó felületét így is vékony jégréteg borította minden reggelre. A Nap sugarai délutánra eltüntették, az éjszaka hideg levegője ismét újra szülte. A környező fákon rügyek próbáltak kipattanni, dacolva a dermesztő idővel, ám évek óta vesztesen fagytak halálra. Fa is egyre kevesebb, jószerivel csak az apró aljnövényzet maradt meg, bár az is szinte ördögi átalakuláson ment keresztül az elmúlt évezredek során. Tudta, nem sokáig forgathatja gondolatait. Megkapta a vészjósló, gyilkos jelet, néhány napja ismét jelentkeztek az idegenek. - Tá! A vadászat során egyre nehezebben találtok állatot! A völgyben már csak négy medve él, több állat nincs! - Igaz! Egyre többet kell gyalogolnunk, hogy vadat találjunk. - Nincs több vad, négy medve van, és azután semmi! Nincsenek már a tóban halak, és nem repkednek madarak sem. Két holdtölte elmúltával dermesztő jéggé válik a terület. El kell jönnötök velünk! Meg kell győznöd a népedet!